Egyre többen érzik úgy, hogy már nem kell érteniük a világot ahhoz, hogy részei legyenek

Az utóbbi időben egyre többen jutnak arra a felismerésre, hogy az események követése nem feltétele annak, hogy az ember benne éljen a mindennapokban. Régen még elvárás volt, hogy valaki képben legyen, állást foglaljon, véleményt formáljon. Ma már elég, ha ott van, és tudja, mikor kell bólintani.

A világ működése ugyanis látványosan levált a megértésről. Döntések születnek, helyzetek alakulnak ki, magyarázatok érkeznek, de ezek már nem azért vannak, hogy tisztábban lássunk, hanem hogy ne kelljen tovább kérdezni. És ez sokak számára kifejezetten megnyugtató.

Megfigyelhető, hogy az emberek egyre ritkábban kérdezik azt, hogy „miért”, és egyre gyakrabban mondják azt, hogy „értem”. Nem azért, mert valóban értik, hanem mert megtanulták, hogy ez a társadalmilag elfogadott reakció. A megértés ma már inkább udvariassági forma, mint belső folyamat.

Különösen erős ez a jelenség akkor, amikor valami váratlan történik. Ilyenkor nem a sokk az első reakció, hanem az elfogadás. Mintha mindenki előre tudná, hogy úgyis lesz rá magyarázat, és az a magyarázat úgyis utólag érkezik, amikor már nem számít.

A szakértők megszólalnak, a mondatok elhangzanak, és a beszélgetés lezárul. Nem azért, mert minden világos lett, hanem mert elfáradtunk benne. A világ értelmezése ma már nem aktív tevékenység, hanem passzív háttérzaj, ami mellett élni kell.

Ez nem közöny. Ez alkalmazkodás. Az ember rájött, hogy nem kell mindenhez hozzátennie semmit ahhoz, hogy része maradjon a rendszernek. Elég, ha tudja, mikor van vége a vitának.

És ez általában akkor van, amikor mindenki egyszerre jut ugyanarra a következtetésre:

Szakértők szerint ez már mindegy.